Sárgabarackos-mazsolás pite

Nagyanyám látogatásának egyik legsarkalatosabb kérdése volt, hogy mi a Jóistent süssek? Vmi olyat szerettem volna, amiben _tényleg_ lehet villantani, (ennél a pontnál fogalmazódott meg bennem a csalás lehetősége (pirulósszmájli), mondom, hozok vmi hihetőt a cukrászdából, nyilván nem oroszkrémtortát, vagy képviselő fánkot, hanem vmi nyomi összedölős mákosrétest, de aztán lebeszéltem magam. Becsületes jány vagyok, ha égni kell, hát égni kell, annyira megszoktam már..:D

Hehhejj, jó lesz vmi pite, de egy kicsit feldobom a fiúk miatt (a fiúk ez esetben apámat, és Gergőt jelentik, semmi himihumi.) mazsolával, mindketten rajongók, személy szerint én nem igénylem.

Akkora elánnal álltam ehhez az egészhez, hogy még az sem tántorított el, ami közben történt...(sikolyok, hókuszpók kacaj, és hegedűszó)

A hozzávalók:

15 dkg margarin
20 dkg porcukor
3 tojás
1 cs vaníliás cukor
20 dkg liszt
1 cs sütőpor
2 ek zsemlemorzsa
1 doboz sárgabarack konzerv
egy marék mazsola (ha kedvezni akarsz vkinek akkor fiúmarék, ha csak mutatóba megy, akkor lánymarék)


A margarint a porcukorral és a tojássárgájával kikevertem, (plusz a vaníliás cukor, azt ki ne hagyjuk, jujjuj), majd a sütőporos lisztet szépen fokozatosan beleöntöttem, na és ekkor jött a felismerés: Ez nemhogy nem olyan, mint a pite tészta, de semmi máshoz nem hasonlít, jóindulattal még csak tésztához se. Ha mégis vmi szép érzékletes példával szeretném ezt prezentálni, akkor azt mondanám, hogy úgy nézett ki mint egy zsemlemorzsás sztrapacska, amire még öntöttünk kb. fél liter narancslevet..
Ok, kétségbeesés. (Anyaaaa, mivanezzel, méígynézki, micsináljak, mingyásírok, mondjávalamit, jóvansírokis, faszkivan, demivanezzel, elb**tam?, nagyon?
Ezúton szeretnék köszönetet nyilvánítani az Anyámnak, és átadni neki, a ,,A 100km-ről mindentmegoldás" nagymestere címet, merhogy azt mondta, h Édesgyerekem, ezzel már te akármit csinálhatsz, ilyen lesz oszt kész, jó lesz az...:D
Dehát én nem sűrűn adom fel, ráadásul nem egy ilyen pillanatban, megráztam magam, felitattam a könnyeimet, és öntöttem rá egy fél deci tejet, meg belekevertem a 3 felvert tojásfehérjét (hát ha már ki kell dobni, akkor menjen a egész, készpont, több is veszett Mohácsnál. - ezt a szólásmondást ma tanultam)

És ez volt az a pillanat, amikor a Jóisten lenézett rám, és megszánt. Mer íme, a tészta összeállt. Nem mondom, hogy nagyon bizalomgerjesztő volt, mer még  mindig úgy nézett ki, mint egy rizses vaníliapuding, amibe belefőztem vagy 15 kiskanalat, de legalább már egyben volt.
Beleöntöttem a sütőpapírral kibélelt tepsibe, jó érzékkel megelőzvén a bajt, hogy újra szétessen, megszórtam a zsemlemorzsával vékonyan, aztán rátettem a lecsöpögtetett fél sárgabarackokat meg a mazsolát (pföjj), és megszórtam barnacukorral. (ezt improvizáltam, amúgy lehet h nem kell, de akkor már azt gondoltam, minden mindegy.)
Betoltam a sütőbe, és sűrű imába kezdtem.

Azt gondoltam, mindegymá, ha rossz is lesz, legalább szép legyen, mer mégiscsak nagyobb égés a finom, de rusnya süti.

Olyan 5 percenként rátekintettem,elmondtam vagy 40 üdvözlégyet, és hát magam sem hittem el, de csudálatos lett. Ami meg még durvább, hogy nagyon-nagyon finom, puha, omlósz, gyümölcsös. (Akkora tapsot kaptam, h nem győztem hajlongani, meg pukedlizni.)

Az alábbi fotón a következő látható: A sütemény, ami fotózáshoz készülődik, de vki megdézsmálta a csücskit. De legalább azt lehet rajta látni, milyen szépen legyütt róla a sütőpapír. :D